A magánhangzók rendszerében a sztenderd nyelvváltozatokban öt – minden helyzetben tisztán ejtett – fonéma /a, e, i, o, u/ ismert, amelyeket írásban hat betű: a, e, i, y, o, u jelöl; vagyis tulajdonképpen megegyezik a latin magánhangzókkal. A leggyakrabban előforduló magánhangzók az e és az a. A nyílt [ɛ] és [ɔ] hangoknak a sztenderd nyelvváltozatokban nincs jelentésmegkülönböztető szerepe (ellentétben az olasszal vagy például a portugállal), csupán az /e/ és /o/ allofónjaiként fordulnak elő bizonyos hangkörnyezetekben. Léteznek ezen kívül kettőshangzók (diptongos), illetve – ritkábban – hármashangzók (triptongos) is, amelyek mindig egy hangsúlytalan (rövid) i vagy u és egy másik magánhangzó szétválaszthatatlan kapcsolatai; ezekben az esetekben az i és az u félhangzóként – [j], [w] – valósulnak meg. A magánhangzók hosszúságának a latinnal ellentétben – akárcsak a legtöbb újlatin nyelvben – nincs fonológiai szerepe, de a hangsúly valamennyire megnyújthatja őket, főként nyílt szótagban és a szó végén.

copyright (c) by: Mendíí.
forrás: wikipedia.