A spanyol nyelv néhány fonetikai–fonológiai sajátossága:

• A latin hangsúlyos rövid (nyílt) Ĕ-ből ie, Ŏ-ból pedig ue kettőshangzó lett (TENET > tiene, POPULU > pueblo). Ez nem kizárólagosan a spanyolra jellemző, hiszen megfigyelhető például az olaszban (pl. VENIT > viene, NOVU > nuovo), a franciában (pl. BENE > bien, FOCU > feu) és a románban (pl. FERRU > fier, PORTA > poarta) is.
• A szókezdő F- az örökölt szavak jelentős részében – ma már nem ejtett – h-vá alakult (FACERE > hacer, FILIA > hija), kivétel kettőshangzó előtt (pl. FORTE > fuerte, FUI > fui, FESTA > fiesta) és még néhány szóban (pl. FIDE > fe).
• A CL-, FL- és PL- csoportokból a szavak nagy részéban jésített ll- lett (CLAMARE > llamar, FLAMMA > llama, PLUVIA > lluvia; kivételek pl. CLARU > claro, FLORE > flor, PLAGIA > playa).
• A latin hosszú -LL- és -NN- palatalizálódott (ILLA > ella, ANNU > año).
• A j és e, i előtt a g a mai spanyolban nem zs-nek vagy dzs-nek, hanem ch-nak hangzik, mint a technika szóban (így például a gente ’emberek’ szónak míg az olaszban „dzsente” [ˈʤente], a spanyolban a „chente” [ˈxente] kiejtés felel meg).

A nyugati újlatin nyelvekkel közös általános jellemzők:

• Leníció: a magánhangzók (illetve a magánhangzó és R) közötti zöngétlen zárhangok zöngésülése, lágyulása (APOTHECA > bodega, VITA > vida, PATRE > padre).
• A hosszú zárhangok degeminációja (CAPPA > capa, GUTTA > gota, VACCA > vaca).
• A szóvégi -E lekopása bizonyos végződésekben (PACE > paz, NORMALE > normal, CANTIONE > canción, CANTARE > cantar, MENSE > mes, CIVITATE > ciudad).
• A szóvégi -S megtartása (DEUS > Dios, MAGIS > más, SEX > seis, TRES > tres, VIVIMUS > vivimos; vö. olasz Dio, ma, sei, tre, viviamo).

copyright (c) by: Mendíí.
forrás: wikipedia.