A spanyol polgárháború és a Franco-diktatúra
(1936 – 1975)
Amikor 1936-ban republikánus rendőrök meggyilkolták az ellenzéki nacionalisták vezetőjét, José Calvo Sotelot, a hadsereg jó indokot talált arra, hogy megdöntse a kormányt. A rákövetkező polgárháború alatt (1936-39) a nacionalisták széleskörű katonai és pénzügyi támogatást kaptak a nemzetiszocialista Németországtól és a fasiszta Olaszországtól, míg a megválasztott republikánus kormány csak a szovjet segítségre és kisebb mértékben az értelmiségiekből, művészekből, írókból és a politikailag elkötelezettekből álló Nemzetközi Brigádokra támaszkodhatott. A fasizmus fenyegetése ellenére Anglia és Franciaország a háború kiszélesedésétől félve megtagadta a republikánusok támogatását.

1939-re a Franco által vezetett nacionalisták megnyerték a polgárháborút, amely több mint 350 000 spanyol halálát követelte. Franco 35 éves uralma első felében politikailag és gazdaságilag Spanyolország elszigetelődött, a gazdasági recesszió sújtotta az országot. Ez az állapot egészen az 1950-es évekig tartott, amikor a turizmus fellendülése és az Amerikával kötött nemzetközi szerződés megteremtette a forrásokat az ország gazdaságának felépüléséhez. Az 1970-es években Spanyolországnak volt a leggyorsabban fejlődő gazdasága egész Európában.

Francót, aki sosem szüntette meg a királyságot, 1975-ben bekövetkezett halála után végrendelete szerint I. János Károly (Juan Carlos I) király követte, XIII. Alfonz Bourbon-házi uralkodó unokája. Spanyolországban János Károly reformjainak köszönhetően hamarosan létrejött a parlamenti demokrácia.

1975 után
Spanyolország 1986-ban csatlakozott az Európai Unióhoz. 1992-ben az ország újra reflektorfénybe került, Barcelona adott otthont az olimpiai játékoknak, Sevilla az Expo92-nek, és Madridot kiáltották ki Európa Kulturális Fővárosának. 1996-ban a Néppárt (PP) alakított kormányt, amelyet José María Aznar vezetett. A jelenleg hivatalban lévő szocialista kormány vezetője José Luis Rodríguez Zapatero.

copyright (c) by: Mendíí.
köszönet: wikipedia.